A keleti lovas népek a ló nógatására nem sarkantyút, hanem korbácsot alkalmaztak. A sarkantyú nyugaton, a keltáknál és a germánoknál tűnik fel, de igazi jelentősége csak később a középkor folyamán lesz, a lovasság mind nagyobb körben való elterjedése után. A magyarok körében gyorsan elterjedt, hiszen így felszabadult egy, a korbácsot tartó kéz. Maga a név is utal a funkcióra: „sarkantó”, „serkentő”. A taliándörögdi középkori templom feltárása során Dörögdi Pál sírjából került elő ez a használati eszköz. A sarkantyú a lovaglás alapvető eszköze volt, ugyanakkor egyfajta viseleti darab is volt, mondhatni kiegészítőként szolgált a korabeli férfiruházathoz.
